Táv
	   
	   

Csönd. 
Mérhetetlen, magasztos, 
Csönd. 
Szétfolyó sikoly, 
Először lélegző tüdő, 
Megjelenő jövő. 

Atyai nevelés... 
Fellobbanó értelem, 
Megtalált idő. 
Kölcsönvett álarc. 
Ellopott, megnemértett eszmék. 
Odvas fog, 
Szerelmes szív, 
Fájó élet... 
Éltető fájdalom!!! 

Elmúló jelen, 
Rothadó múlt, 
Elvesztett tér. 
Vonagló test, 
Lassan ernyedő izmok... 
Ismét csönd. 
A létet túlordító 
Csönd

                                                                                 Fuvallat

 
 

	   

Titkos vágy
	   
	   

Lepel, 
Bársony lepel. 
Lehull, 
Földet seper. 
Zörög, 
Ágat tör el. 
Suttog, 
Halkan felel. 

Koppan 
Ezüst cipő, 
Férfi, 
Most lép elő. 
Karja 
Átölelő. 
Szeme 
Könnyfeledő. 

Árnyuk 
Összeolvad, 
Bomlik 
A hajfonat. 
Vágyuk 
Egybenő, 
Bársony 
Lepedőn.

                                                                                 Marla 

 
 

	   

45.
	   
	   

Szerelemre vágyunk, amíg meg nem tudjuk, hogy keserű. 
Barátokra vágyunk, amíg rá nem jövünk, hogy becsaptak. 
Sikerre vágyunk, amíg meg nem tudjuk, hogy teher. 
Szépségre vágyunk, amíg meg nem tudjuk, hogy múlandó. 
Becsületes vágyunk, amíg meg nem tudjuk, hogy hamis. 
Tudásra vágyunk, amíg meg nem tudjuk, hogy semmit sem ér. 

Akkor mégis mi kell nekünk? 
Akkor mégis mért kell nekünk? 

De én - ha minden rossz is, ami itt van - 
Szeretnék szerelmes lenni, ha keserű is. 
Sok barátot szeretnék, ha becsapnak is. 
Vágyok a sikerre, még ha teher is. 
Szép szeretnék lenni, ha csak kis ideig is. 
Becsületes próbálok maradni, ha hamis, akkor is! 
És tudni akarom a világ dolgait, még ha nem is ér semmit.

                                                                                 Nené 

 
 

	   

Szonett az Időhöz
	   
	   
Egy esőcsepp szállott, s lám, megfagyott 
Csillámként, hóba hullt, s eltörött, 
Majd őz szökellt, erdőn át, megállt ott 
Fegyvernek szava szólt, s megszökött. 

Ezernyi pillanat, sietve, száll tova 
Millió élet, vágy, halálba menetel, 
Ősi kor színpadán, epikusan, hős szava 
Szépséges momentum, szárnyalva, múlik el. 

A sűrűben, ködlepel, felszálló fátyol 
Mint régmúlt korokban, sötét, s világ váltás 
Fekete, s fehér, színlátást gátol. 

Az idő kegyetlen, letűnik, évek során 
Elsuhan, visz magával, éltet, s halált 
Folyton csak nyomot hagy, a létnek bús porán.

 Lord Faustus 
 

	   

Napnyugta a város felett
	  
Hamvak színe átölel 
A ködben, az éj oly közel 
Darabok a lélekből 
Hangok az Édenből 

Póklombú ébenfa árnya 
Lapul rá a forró parázsra 
Életre hívva a csillogást 
A teliholdas éjszakát 

Kígyónyelvű szörnyszikla 
Magasodik a világra 
Az utcalámpa fényére 
A város üres szívére 

Ezer és ezer lidércfény 
A házak előtti gonosz sövény 
A sarokkő a fogadónál 
Mind az éjbe nyúlva vár 

Száz és száz szentjánosbogár 
És egy ormótlan, kies vár 
A sarkon túl a fenyves felett 
Ott áll, s arca a világba nevet 

Csillagos ég a tó felett 
A városka határában leled 
S a sziklákat ütlegelő óceán 
A város túloldalán 

Nyugaton még a nap tüze 
Pislákol egy szomorúfűzre 
S bánatából sötéten sóvárog 
De rajta boldogság színét látod 

Zajok, hangok, huhogás 
Suttogás és minden más 
Éjidei virágok 
S holdfényes világok 

Százezer másodpercben 
E csodás idő eljövőben 
Mély ölelés egy csók mellett 
Napnyugta a város felett.

                                        Lord Faustus 

                                        draconian@vipmail.hu

	   
	   

Temps Cruel (A lélek hangján)
	   
	   
A sötétben egyedül, emlékeket keresve 
A lélek mélyéből egy hang szólt: 
"Ó, hová fordult el az idő kereke, 
S a nap ragyogása, mely oly fénylő volt" 

Rozsdás szögekkel torzított vasfoga 
A múltba vesző képek marcangolója 
Véres korok árnyékában jár a kulcs hordozója 
Egy ajtót keres, mely sosincs nyitva 

A történelem ajtaját, az idők portálját 
A világok kapuját, a létezés bejáratát 
Az ösvényt, mely oly sötét és távolba vész 
Oly láthatatlanul, hogy nem fogja fel az ész 

A népek harcai, a háború arcai 
Formába öntve, s kövekbe vésve 
Tarkítják, s torzítják a jövő falait 
Elkápráztatják, borzasztják a világ gyermekeit 

Ó, mily kacskaringós, s ismeretlen 
Századok, sötét folyosók 
Vezetnek, a mélybe temetetlen 
Halott vágyak, kőtorzók 

Ezer csatában, embermilliók 
Célokért küzdtek, hatalmas légiók 
Száz harcban, kínos fájdalomban 
Egy bánatos, sötét maszkabálban 

Fegyverek dalai, a halálnak zajai 
Csattogás, siralom, angyalok könnyei 
Vértengerekben áztatott világ 
Ezernyi sikoly, örökös válság 

A sötétben egyedül, emlékeket kutatva 
A lélek mélyéből egy hang kiszállt: 
"Ó, kegyetlen idő, szenvedést okozva 
Örökké kínozva bosszúért kiált"

                                        Lord Faustus 

                                        draconian@vipmail.hu

 

	   

Közelgő vég
	   
	   
Varjak éve közeleg 
Szellemek, sötét fellegek 
Suttogják a nevünket 
A szent neveinket 

Mind kacagnak, nevetnek 
Ők, kik sötétben élnek 
Nem látják a szemeket 
A vérző szemeket 

Életben mind szenvedtek 
Magányos, vén gyökerek 
Nem ismernek szerelmet 
Az igaz szerelmet 

Éjjel mind megjelennek 
Ellopják a lelkeket 
Kitépik a szíveket 
Az érző szíveket 

Megtörtek, meggyötörtek 
Félelmet nem éreznek 
Mégis mindig remegnek 
Szörnyen remegnek 

Varjúfelleg közeleg 
Az égbolt szinte megremeg 
Ellopják a szerelmet 
A színtiszta szerelmet

                                        Lord Faustus 

                                        draconian@vipmail.hu


	   

Rózsából tőrt
	   
	   
	   
Már érezte ajkán a lánynak ajkát 
Már érezte kezén a lány kezét 
Szinte érintette szép barna haját 
Látta mosolyogni gyönyörű szemét 

Várta a pillanatot, hogy 
Oly sok idő után végül 
Régóta égető vágya 
Forró csókban beteljesül 

Szinte már érezte a fényt 
Mi szívét töltötte volna el 
Lehullott volna közülük 
A távolság, mint szürke lepel 

Várta már a pillanatot 
Hogy eljöjjön az az idő 
Amikor nincs senki más ott 
Csak a lány egyedül és ő 

Vágyakozva ábrándozott 
Élete nagy szerelméről... 

De Nem! Nem! és Nem! 
A pillanat elmaradt 
Az áhitatból végül 
Csak távolság maradt 

Látta halványulni 
Angyali alakját 
Hallotta elhalkulni 
Mennyei hangját 

Távolság, mi csökkent 
Megnőtt ismét, újra 
A pillanat elmaradt 
Nem jött el a múzsa 

Düh emészi lelkét... 

Csalódás tüskéje mar bele szívébe 
Dühnek a vihara tombol a lelkébe 
Mennyei fehérség sötétségbe borul 
Vérvörös indulat őrjöngve elindul 

Nem lát már semmit, a lány már oly messze 
Fekete fáklyaként ég a bosszú benne 
Megbosszúlja azt, amit e világ tett 
Elvették tőle az angyali testet 

Hallja, amint hívja: "Gyere felém, gyere!" 
Bár megtehetné, oly szívesen menne 
De a táv bilincsét ráverték kezére 
Bilincs, mely nem enged (forr a harag benne) 

Vért kíván sokat, nem tízét, nem százét 
Vesszen a világ, ki elvette kedvesét 
"Vérezzen a világ mi elszakított tőle 
Pusztuljon, égjen el, legyen por belőle!" 

Rom tetején táncolva ünnepli a magányt 
Rom tetején őrjöngve üdvözli a magányt 
"Rom legyen a világból omoljon most össze 
Pusztuljon, mert a lányt elvette örökre!" 

Elvették tőle az egyetlen mindenét 
Fájdalma nem enyhül, kín szabdalja testét 
A világ vérétől őrült örömre lel 
Vértöl fog csöpögni az átkozott lepel 

Nem lepel az már fal 
Jön minden irányból 
Villámok születnek 
Őrjítő magányból 

Villám a kezében 
Villám a szemében 
Villám az elmében 
Villám a lelkében 

Bosszúvágy enyhül-e 
Csalódott szívében? 
Lecsitul-e lelke 
Kegyetlen dühében? 

Képtelen, nem tudja 
Nem bírja megállni 
S a bukott angyal ma 
Elindul vadászni 

Szeretetre vágyott 
Ölelésért könyörgött 
Térden csúszva sírt 
Lánca kezén csörgött 

Ott volt az aranykulcs 
Világnak kezében 
Falhozzárta vele 
Tudatlan tettében 

A lánc most lekerült 
A bosszú nagy erőt ad 
"Pusztulj te kegyetlen 
Írmagod sem marad! 

Esednő lelket te 
Könnyen a falhoz zársz 
Bosszúm most velem van 
Kegyelmet nem találsz 

Szerelmet tiportál 
Megfontolatlanul 
Gyilkos tőrt faragtál 
Harmatos virágból 

Bosszúm előhívtad 
Káoszt egy kristályból 
Enyhülést találok 
Földnek halálából!"

Silent-Soul
silent-soul@freemail.hu



	   
	   
	   

Béke
	   
	   
Sötétség... 
Mély némaság... 
Az éjbevésett idő 
dermedten áll... 
Riadt arcú angyalok 
zokognak némán... 
Szél se moccan.. 
Köröttem, 
megannyi test. 
Megannyi véget 
ért élet... 
Ismerős-ismeretlen 
testek 
fekszenek a sárban. 
Itt anya öleli óvón 
gyermekét, 
ott csecsemő hever 
görcsösen. 
Tágra nyílt, hitetlen 
szemekkel néznek: 
Túlontúlra... 
Hol van az Isten? 
Talán Ő is itt 
fekszik, 
Egy temetetlen testen. 
Elhagyatva. 
Egyedül. 
Mocskosan. 
Véresen. 
Holtan. 
Tágra nyílt szemében: 
Rémület- 
hogy megtettük... 
Elhoztuk a békét. 
Riadt arcú angyalok, 
zokognak némán. 
S az üszkös romokon, 
temetetlen testeken, 
Pihen a béke. 
A halál után...

Tordai Gábor 


	   

Érintések
	   
	   
Szemedben vibrál a kép, a kép kivetíti gondolatod, 
Fekete fény, fehér képzelet, 
Szíved haldoklik, tested éled. 
Kezed mozdulatával érzed a simogatás ízét, 
Nyelved nedves, keserédes gyönyörű simulás. 
S végtelen idézi puha, két érintése, 
Ahogy arcok összeérnek, 
S tekintetekben elveszik a vágy. 
Izzadt cseppek végig testedet elterítik, 
Ahogy kezem ér a szádhoz, 
Lent, mélyen kezed érinti testemet.

Angie 

	   

Szabadon
	   
	   
Ezt a percet vártam rég. 
hogy megszünjön minden kötelék. 
Eloldom, ha maradt még, 
Szárnyalok! Szabadon! 
És szemedbe mondhatom, 
hogy én kötöttem meg magam 
,és én..oldottam el magam. 
Noha néha úgy hittem, lehetetlen, keresztülvihetetlen, 
elérhetetlen. 
S én nem vagyok hazug. 
és te nem vagy zsarnok.

kis gonosz